A város polgártalanítás alatt, kérjük türelmüket

Térségünkben éppannyira (vagy még jobban) igaz, mint Nyugat-Európában, hogy a nemzetgazdaság ereje a fővárosban és messze legnagyobb városban összpontosul. Például mert itt van a nagy cégek többségének bejegyzett székhelye.

„Régión”, gondolom, a NUTS–3 -as (megyei szintű) régió értendő. Ha így van, akkor összehasonlításul: Prága fővárosban ez az adat 203 százalék volt. Varsó városában 225, az agglomerációval együtt 167. Bukarestben 191, az agglomerációval (Ilfov megyével együtt) szintén 167, de a járvány előtt még Pozsony megyében (kraj) is magasabb volt, mint Budapesten.

Tisztázzuk rögtön, hogy az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mutatja ugyan a város polgárainak életminőségét, de csak közvetve. Azt nem tükrözi, hogy milyen jól élnek mindenféle áruk és szolgáltatások fogyasztóiként. Egyrészt mert mindenhol más az elvonás mértéke (Magyarországon igen nagy), más-más mennyiségű pénz marad meg zsebben mint elkölthető jövedelem.

Másrészt az életminőség mutatói szubjektívek és sokféle összetevőjük van, nemcsak a jövedelmek és a költségek. Nem lehet számokkal mérni például a szabadságjogokat vagy egy város zenei életének színvonalát. Vagy lehetne, de annyira bonyolult utánanézni, hogy senki sem próbálkozik vele – például hogy milyen rangsorolású bel- és külföldi egyetemeken tanulnak a város polgárainak gyermekei.

Amit a GDP/fő mutat, az nem a tág értelemben vett fogyasztási, hanem a termelési oldal: hogy mennyivel járul hozzá az adott város a nemzet gazdagodásához – és azon belül a város polgárai saját maguk prosperálásához. Más szóval hogy mennyire dinamikus a városban a gazdasági – illetve, mivel piacgazdaságokról van szó, az üzleti – élet.

És ebben már teljesen világos Budapest hátránya Varsóhoz, Prágához vagy Bukaresthez képest. Érdekel ez Budapesten bárkit? Nem hiszem.

A főváros és „vidéki” régiók közötti aránytalanság az egész térségben jellemző, de csak Magyarországon ennyire éles. Lengyelországban Varsót Poznań város követi a budapestihez hasonló 156 százalékkal, és még Bukarest mögött is ott van az európai átlag körüli Kolozs megye, ahol a növekedés az információtechnika hajtja (103), és Temes (91, 2020-as adatok).

Magyarországon Budapest után szakadék, majd következik Orbán felzárkózó favoritja, Fejér és a régi iparosodott Győr-Moson-Sopron (80-80). Az EU legszegényebbjei közé viszont (az uniós átlag 50 százaléka alatt) a húsz NUTS–3-as régióból – nevezze őket vármegyének, akinek erre van ellenállhatatlan késztetése – öt tartozik: Baranya, Somogy, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Békés. Ennél csak Bulgáriában rosszabb az arány.

Budapesten termelik meg az ország GDP-jének 34–39 százalékát. Ennek is az oroszlánrészét nem állami vállalatok és intézmények, hanem magánvállalkozások. Amelyek (elvben) az államtól független középosztály tulajdonában vannak, vagy ennek adnak munkát.

Azért – Magyarországról van szó – tegyünk egy megszorítást. Mindenki láthatja, hogy az Orbán hatalmi-családi hálózatába tartozó emberek egyre több olyan magáncégre teszik rá a kezüket az energiaszolgáltatástól a távközlésen át a könyvereskedelemig, aminek biztos piaca van. És az értékhatár, ami fölött már érdemesnek látják megkaparintani a céget, egyre alacsonyabb. Az így megszerzett cégek tehát nem állami vállalkozások, de a statisztikákban elegánsan „versenyszférának” nevezett privát gazdasághoz is csak formálisan tartoznak. Ez egy harmadik kategória, amit a Magyar–Madlovics szerzőpáros részletesen leír A posztkommunista rendszerek anatómiájában.

A lényeg az, hogy a budapesti nem (közvetlenül) államfüggő középosztálynak létszámánál, nemzetgazdasági és társadalmi súlyánál, kedvező kommunikációs helyzeténél fogva nagy, sőt döntő politikai erőt kellene képviselnie. S az ő érdekeit is képviselnie kellene – hallhatóan – legalább egy pártnak, egy vagy több politikusnak. Netán a civil társadalomba tartozó, szintén hallható hangú szervezeteknek.

Ehhez képest nincs semmi.

A központi kormányzat – nevezzük így röviden az egybeforrott végrehajtó és jogszabály-buheráló hatalmat, mely utóbbi nem érdemli meg a tankönyvekben alkalmazott „törvényhozó” nevet – nem képviseli ennek a rétegnek az érdekeit. Az ő érdeke, mint láttuk, egyfelől az, hogy a gazdaság minél nagyobb része legyen az ellenőrzése alatt, másfelől az, hogy Budapest, amíg elkenzéki a vezetése, forduljon fel.

Mivel a kormányzás politikai-jogi oldala itt feloldódik a propagandában, a való világ minden eleme csak arra jó a központi kormányzatnak, hogy az e cél elérése végett elkövetett disznóságait megindokolja a szükséges számú választó szemében. Az a bizonyos európai tizenötödik hely például arra való, hogy Budapestet igazságtalanul gazdagnak lehessen feltüntetni, és megtagadni tőle minden fejlesztési pénzt, a minimálisra meghagyott bevételét pedig elszedni „szolidaritási hozzájárulás” formájában.

A vidék szegénységének magyarázatául pedig az Ukrajna elleni orosz invázió – magyar kormánypropaganda-nyelven „az ukrán háború” jött kapóra, a következő logikával: A működő és tervezett gyárak vidéken vannak – arról csönd, hogy ezek általában viszonylag kis hozzáadott értéket termelnek, viszont nagyon energiaigényesek s egy részük környezetpusztító – és „az ukrán háború” miatt rettentően megdrágult az energia – arról természetesen csönd, hogy Magyarországon főleg a kormányzat előnytelen szerződései miatt –, ez pedig „megroppantja a magyar ipar gerincét”. Konklúzió: a magyar vidék szegénységről, amiért rászorul a Budapesttől elvont pénzre, a valami esztelen okból háborúzó ukránok tehetnek.

Vagy ott van a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, papíron a budapesti vállalkozók társadalmi érdekvédelmi szervezete. Miről tart a BKIK konferenciát, oppardon, roadshow-t? Egyfelől ismerteti az érdeklődő vállalkozókkal a fenti narratívát, jól bevési, másfelől elmeséli, mennyi szépre-jóra számíthatnak bizonyos kegyelt vállalkozók a kormányzattól, harmadfelől olyan mélyenszántó agazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozik, mint hogy lehessen-e készpénzre visszaváltani a repoharat. Láthatóan nem érdekképviseletről van szó, hanem – hogy a diktatúrából örökölt kifejezést alkalmazzuk – hajtószíjról.

De ne aggódjunk, ott van a fővárosi önkormányzat, élén a főpolgármesterrel. Mi volt a múlt héten Karácsony Gergely legfőbb diadala? Elküldött egy levelet Taylor Swiftnek, miszerint „mindent megtesz”, hogy az énekesnő a 2024-es turnéján, valamikor a nyár végén a már eldöntött és lefoglalt helyszínek, Bécs és Varsó mellett Budapestre is ellátogasson.

Számtalan píártanácsadója közül valamelyik nyilván úgy vélte, hogy a főleg az Instagramon zajló kampány használ a népszerűségének, akár szavazatokat is jelenthet. Hogy a koncerthelyszínekről nem főpolgármesterek szoktak megállapodni énekesnőkkel, hanem koncertszervező ügynökségek az énekes ügynökségével – nüansz. Karácsony Gergely kiállt Budapest mellett! Sok sikert kívánok.

Komolyabb politikai ügyekkel is foglalkozik azonban főpolgármesterünk, nemrég például „Budapesti Lakógyűlésnek” nevezett, mérsékelt viszhangot keltő nemzeti konzultációs kampányban próbálta bevésni a lakóknak azt a no-brainert, hogy rossz dolog, ha a kormányzat nem ad pénzt Budapestnek, és azt a keveset is elveszi, ami a kormányzat saját korábbi jogszabályai szerint járna.

A panaszolkodó kampány természetesen semmiféle hatással nem volt a kormányra, talán csak annyi, hogy pár perc felhőtlen kacagás esélyével ajándékozta meg. De ha már praktikus sikertelenségre ítélt, ámde költséges kampányról van szó, nem lehetne olyasmiért kampányolni rövid távon szintén reménytelenül, ami nem jár a választók butításával, hanem, ellenkezőleg, jobban megértené velük, hogy mi az a rendszer, amiben élnek, és milyennek kéne lennie.

Megértetné, hogy a baj gyökere nem Orbán vagy a kormány ötletszerű gonoszsága, hanem a rendszer, ahol a hatalom csúcsán álló embernek joga van ötletszerű kiszúrásokhoz, többek között azért, mert nincsenek törvényben rögzítve a városok normatív bevételei, amiket garantáltan megkapnak, ha fene fenét eszik is.

Ez Magyarországon nem lehet politikai cél, mert „ nem érdekli az embereket”, meg „nem is értenék”. Azért nem értenék, mert akik mondhatnák nekik, szintén nem értik. Az emberek a tényleges politikai cselekvés lehetősége és gondolata híján elsőrendű fontosságúnak kikiáltott városkozmetikai ügyeket értik. Szerintük. A magyar ellenzéki politikusok intézményi analfabéták. Tisztelet a kivételnek.

Mi volt a várost érintő botrány a cikk elején említett Varsóban? Miért tiltakozik ott a főpolgármester? Tavaly áprilisi hír: a központi kormányzat az igazságosságra hivatkozva adóreformot kedvezményezett, aminek keretében csaknem tízszeresére, harmincezer zlotyra emelték (körülbelül 2,5 millió forint, 6500 euró) az alsó adómentes sávot, miközben a szja progresszívabbvá tétele növelte a központi bevételeket. A megértéshez: Lengyelországban a törvény szerint a településen befizetett személyi jövedelemadó 39,34 százaléka régóta az önkormányzatot illette, és a változás miatt 11 százalékkal csökkentek a helyi bevételek.

Az ilyen rendszer és az ilyen kiszúrás Magyarországon és Budapesten: álom. Nem is álmodik róla senki. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a politikusok tűzzenek ki lehetetlen célokat. De ha megelégszenek a panaszkodással egyfelől, a cukiskodással és a jógyerekség bizonygatásával másfelól; ha kerülik a kockázatot, és választóikat a saját demokrácia-tudatlanságuk szintjén tartják, akkor itt, Magyarországon és Budapesten nem lesz semmi. A végén még a mostani támogató tömeg is kikopik mellőlük.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.