Muszlim politika Magyarországon

Tény, hogy az európai kultúra nagyrészt a kereszténységben gyökerezik, iszlám gyökerei pedig nincsenek. Az Európai Néppárt, amelynek a Fidesz is tagszervezete, Orbánnál pontosabban fogalmaz a 2012-es bukaresti pártplatformban: „az európai népek (…) közös kulturális öröksége gyökerezik a héber próféciákban, a görög filozófiában és a római jogban, ahogy azokat harmonizálta és gazdagította a keresztény üzenet és a zsidó-keresztény értékrend”. Kérdés azonban, hogy a mai európai kultúra, akár ezzel a pontosítással, még mennyire keresztény.

Fölmérésekből tudni lehet, hogy 2010-ben az Európai Unió népességének hajszálnyival több, mint a fele hitt Isten (pontosabban: valamilyen isten) létezésében, azokban a fejlett északnyugat-európai országokban, pedig, ahová a bevándorlás zöme irányul, mindenütt csak a kisebbség. Ami nem biztos, hogy jó, de valóság. Európa szekularizálódik.

Orbán erről a tényről vagy nem tud, vagy nem fogadja el. Amennyiben nem fogadja el, lehet, hogy igaza van, de ez ok arra, hogy azt is megkérdezzük: mi annak az „európai eszménynek”, „keresztény értékrendnek” a tartalma, melynek Orbán szinte magányos – és kétségtelenül a legharcosabb – védelmezője földrészünk vezető politikusai között.

Robert Schumann, a modern Európa egyik fő megalkotója mondta, hogy „a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”de olyan történelmi pillanatban mondta – katolikus teológusként és filozófusként is –, amikor az európai demokráciákat a gyűlölet tombolása után kellett újjáépíteni, és amikor az emberek még sokkal nagyobb arányban voltak vallásosak, mint ma. Így hivatkozhatott Bergsonra, aki szerint „a demokrácia mozgatója a szeretet”, és tételezhette úgy, hogy a demokratikus államnak el kell ismernie a Szentszék morális tekintélyét. Ez ugyanis biztosíték arra – vélte –, hogy a demokrácia ne csússzon át se totalitárius zsarnokságba, se anarchiába.

Orbánék azonban teljesen más történelmi helyzetben politizálnak, és a demokrácia mozgatójaként ritkán említik a szeretetet.

Fönti kérdésünkre a részletes választ a miniszterelnök az idei kötcsei beszédében adta meg. Eszerint  „a keresztény identitás” egy fontossági sorrendet rajzol ki. „Először is felelősek vagyunk a gyerekeinkért, aztán a szüleinkért. Ez megelőz minden mást. Aztán jönnek azok, akikkel együtt élünk: a falunk vagy a városunk. Aztán jön a hazánk, és aztán jöhet mindenki más.” Ellentétben a liberalizmussal, amelynek az értéksorrendje – Orbán világképében – fordított.

Hogy ennek pontosan mi köze van az egyetemes emberiségben gondolkozó, az egész fontosságát hangsúlyozó (katholikosz) kereszténységhez, azzal most ne foglalkozzunk. A fontossági sorrend harmadik helyén itt a település iránti felelősség áll, ez furcsán hangzik olyan miniszterelnök szájából, akinek pártja és kormánya a tényleges helyi önkormányzatiság maradványait is felszámolta. Marad a család és – három szinttel lejjebb – a haza.

Itt visszaérünk a 2011–14-es időszak kommunikációs műveleteihez. Akkor volt vezérszólam, hogy az Orbán-rendszert – azért támadják a nemzetközi „liberálisok”, mert ragaszkodik a keresztény értékrendhez. Például az Alaptörvényt azért – nem másért –, mert a konzervatív családfelfogást kodifikálta, másképpen: kizárta a melegházasságot.

Félreértés ne essék, az, hogy a házasság: férfi és nő kizárólagos, életre szóló egyessége, és célja a gyermekek világra hozása, teljesen legitim álláspont, ezt vallja a római katolikus egyház is. (És így van például a lengyel alkotmányban.) Csak az igazság az, hogy a magyar Alaptörvényt nem (főleg nem kiemelten) emiatt bírálták, hanem ezer más okból (és nem is minden miatt, amiért kellett volna). A magyar kormányzati kommunikáció azonban addig sulykolta, hogy „a konzervatív családfelfogás” keltette föl „a liberálisok” haragját, amíg sokan elhitték.

A másik családvédő elem az egykulcsos jövedelemadóhoz társított családi adókedvezmény volt, ami nem is titkoltan a nagyobb jövedelműeket ösztönözte volna fokozott szaporodásra és sokasodásra – és ezzel nagyjából ki is merült az orbánista politika tartalmi kereszténysége.

Ha jobban megnézzük a kötcsei értéksorrendet, nem annyira a kereszténységhez van köze, hanem ahhoz a világhoz, amelyben Orbán és a többiek felnőttek: az érett Kádár-korszak falusi-kisvárosi világához. Ez azt az ellentmondást is megmagyarázza, hogy ez a mélyen és nagyon magyarosan nacionalista politikus miért rangsorolja itt ennyire hátra a hazát.

Akkor volt első a család, aminek lényege, hogy gyerekek szülessenek, és a gyerekeknek minél jobb legyen. A második – még mindig a családban – az öregek tisztelete és a róluk való gondoskodás, mivelhogy nekik már kisebb a jövedelmük. A harmadik a szűkebb pátria: hogy az ember minél jobban érezze magát, minél kevesebb dolog bántsa, ha kilép a házából. És csak azután jön, valahol nagyon messze, az ország, a nagypolitika, amibe úgysincs beleszólásunk, csinálják azok, akiknek ez a dolguk. Hogy mennyit szidták Orbánék ezért a depolitizálásért, az emberek atomizálásáért, a magánéletben való menedékkeresésért a Kádár-rendszert!

Csak hát most ők depolitizálják az állampolgárokat.

És akkor megkérdezhetjük, hogy ha ez a keresztény értékrend, akkor mi bajuk a muszlimokkal? Hisznek Istenben. Betartják a vallásuk hagyományos tisztasági és egyéb életviteli előírásait, így az uzsora és a meg nem érdemelt nyereség tilalmát is. Számukra is első a család, férfi és nő életre szóló közössége (a többnejűség is kizárólagos – a házasságtörést kegyetlenül büntetik) a minél több gyermek világra hozása érdekében. A család feje a férfi, és a nő jól érzi magát így, az ő legfőbb dolga a szülés, a férfi tiszteli is ezért; ha másra is jut ideje, annál jobb, de ez nem kötelező.

A melegházasság számukra horror. Mélységesen idegen tőlük az az újbalos ideológia, melyet Orbánék összetévesztenek a liberalizmussal – ahogy az úgynevezett konzervatív internacionalista amerikai külpolitikát is –: a nők mint társadalmi nem (gender), a rassz és szexuális orientáció szerint kisebbségek egyenjogúsítása, plusz hatalommal való felruházása (empowerment).

És legfőképpen: a politikai eszményük nem a plurális szabadelvű demokrácia. Van egy – szerintem orosz eredetű – mese, hogy a mostani polgárháborúkat az amerikaiak indították el azzal, hogy „liberális” meggondolásból megdöntötték vagy meggyengítették a térség – történetesen oroszbarát – diktatúráit. Ahelyett, hogy hagyták volna őket békésen irtogatni a saját véreiket és a kurdokat, mérges gázzal hadakozni, gyilkolni, kínozni és rabolni, stadionokat építeni a gyerekek gyógyszerellátásra engedélyezett olajbevételből meg hasonlók.

Az amerikaiak valóban súlyos hibát követtek el, de az nem a diktatúra megdöntése volt, hanem az a szándék, hogy liberális többpártrendszerű demokráciát vezessenek be mesterséges, etnikai és felekezeti ellentétektől szabdalt államokban. Ott, ahol a diktatúrák is csak külső támogatással tudnak hatalmon maradni, különben összedől az egész, pontosabban: helyreállnak a hagyományok.

A tömérdek háború árán mostanra stabilizálódott nyugati nemzetállamokban elfogadják azt az elvet, hogy a politikai hatalom birtokosai rendezett, törvényekkel szabályozott úton, rendszeres alkalmakkor leválthatók. És aki most nincs a hatalom birtokában, attól még lehet, addig is teljes szabadságot élvez.

Az észak-afrikai és közel-keleti muszlim országok többsége nem a nyugati értelemben vett nemzetállam, hanem olyan alakulat, amely az Oszmán Birodalom visszahúzódása nyomán a helyi viszonyokat kevéssé ismerő európai hatalmak és iszlám vallási csoportokkal összefonódó – vagy azokból kikerülő – helyi dinasztiák kompromisszumaiból jöttek létre. A Közel-Kelet mai arculatát alapjában meghatározó Sykes–Picot-egyezmény (1916) híresen nem volt tekintettel az etnikai és felekezeti szempontokra.

Az a politikai alépítmény, amelyre a térség modern államai ráépültek, természetesen nem volt demokratikus, de szilárd, területhez kötődő hagyományai sem voltak. Ami összekötötte őket, az egyetemes vallás volt, és nem a nyugati államok procedurális, jogilag-bürokratikusan szabályozott elvén, hanem gyakorlatilag nemzetségi alapon, közmegegyezéses elven működtek. Ha valakit elfogadtak uralkodónak, mindenki alávetette magát. Ha nem elégelték meg, a vér szerinti hozzátartozója lett az utódja. Ha megelégelték, megdöntötték a hatalmát, esetleg megölték, és másvalakinek vetették alá magukat – hacsak a területet közben meg nem hódította egy másik katonai és/vagy vallási vezető.

Nagyon könnyen lehet, hogy Szaddám Huszein akkor is megbukott volna, ha az amerikaiak nem indítanak háborút, ahogy ő is félreállította az elődeit. Nagyon valószínű, hogy Basar el-Aszad vagy a kijelölt utódja nem fog haláláig uralkodni (és főleg nem a polgárháború előtti Szíria egésze fölött). De nem lévén szabad választás, egy másik (belső vagy külső) hatalom közbelépéséig megdönthetetlenek.

Az, amit Orbán keresztény értékrendnek nevez, ebben is hasonlít a muszlim hagyományra: a politika nem megválasztott, hanem kiválasztott emberek dolga, kiket legföljebb egy másik kiválasztott foszthat meg a hatalomtól. Az egyszerű emberek törődjenek a családjukkal, esetleg a falujukkal vagy városukkal; dolgozzanak, adózzanak, ne vegyenek föl kamatra pénzt, és ne fektessenek be nyereségért, mert tiltja a Korán. Ne legyenek másmilyenek., mert akkor nem részesei a sejket vagy diktátort hatalomban tartó konszenzusnak.

Meg lehet kérdezni ezek után, hogy Orbánnak igazából mi baja a muszlimokkal. A válasz egyszerű: semmi. Nem azért ágál most ellenük.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.