Kalinyingrádból szeretettel

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke interjút adott a Bloomberg hírügynökségnek. Valahol a beszélgetés elején John Micklethwait főszerkesztő rákérdezett arra a szóbeszédre, hogy az orosz kormányzat hajlandó lenne „gazdasági előnyökért”, magyarán pénzért átadni Japánnak a Kurili-szigetcsoport legdélebbi nagy szigetét.

Az ilyen tranzakció súlyos, árulással határos nemzeti szégyennek minősülne, de komoly hadászati veszteséggel nem járna. Viszont, mivel az orosz állam a csőd szélén áll, gazdaságilag nagyon is volna értelme. Ahogy annak a rég bejelentett üzletnek is, hogy eladják az állami többségű Rosznyeft olajvállalat és a gyémántokkal foglalkozó ALROSZA egy méretes részvénypakettjét.

Putyin azonban most közölte, hogy „területekkel mi nem kereskedünk” (ismeretes a szovjet cáfolatok patinás hagyománya). Majd még ugyanabban a mondatban bejelentette, hogy „nagyon szeretnénk japán barátainkkal megoldást találni erre a problémára”. Azaz valamilyen üzlet mégiscsak lehet. (Az előző „megoldást” 1956-ban „találták meg”, amikor a Szovjetuniónak már volt hidrogénbombája, a legyőzött Japánnak pedig éppen csak felállhatott a kis létszámú „önvédelmi ereje”. Ekkor úgy oldották meg a vitát, hogy Moszkva az egész szigetívet magáénak nyilvánította.)

Micklethwait fölveti, hogy Oroszország 2004-ben is átadott egy szigetet Kínának, „miért ne tehetnék meg ezt, mondjuk, Kalinyingráddal?”. Mire Putyin: az nem átadás volt, egy vitatott területen osztoztak meg. És ami fontosabb: a kínai rendezés „nem volt összefüggésben a második világháború vagy más katonai konfliktus kimenetelével”. (Ez nem tökéletesen pontos, mert Kínával 1969-ben volt katonai konfliktus egy folyami sziget miatt.) Majd visszatér Kalinyingrád kérdésére. Amikor Micklethwait szabadkozik, hogy természetesen csak viccelt, Putyin a következőt feleli:

"Én meg azt mondom magának, minden tréfát félretéve: Ha valakinek ahhoz támad kedve, hogy újragondolja a második világháború eredményeit, csak tessék, vitassuk meg. De akkor nemcsak Kalinyingrádról kell vitatkozni, hanem Németország összes keleti területéről, Lvovról, ami Lengyelország része volt, és így tovább, és így tovább. És ott van Magyarország is, meg Románia is. Ha valaki szeretné kinyitni ezt a Pandóra-szelencét, kérem szépen, övé a pálya, kezdje csak el".

Ez a cinikus ember nem az igazság és hazugság koordinátái között mondja, amit mond, hanem minden megnyilatkozásával a neki kedvező tudati állapotba akarja hozni az ellenfelét. (Többé-kevésbé minden hatékony politikus így van vele, de Putyin nem is színleli a jóhiszeműséget.) Most azonban az őszinte meggyőződés szólt a szájából. Éspedig, történeti visszatekintéssel kezdve:

A második világháború utáni rendezésnek volt egy csodálatos eredménye, a példátlanul tartós európai béke. Nemkülönben a nyugati kollektivista diktatúrák után a liberális képviseleti demokrácia mint abszolút politikai érték rögzítése. Ám ennek a földrész kettészakítása volt az ára. És az, hogy a világ máig kénytelen elfogadni, miszerint a kontinens keleti felének külső-belső határairól (nem mellesleg Magyarországéiról is) a történelem egyik legszörnyűbb diktátora, Joszif Sztálin teljesen önkényesen döntött. (A Paraméter olvasói emlékezhetnek Putyin ENSZ-beli beszédére, melyben a közép-európaiak számára oly gyűlöletes „jaltai” rendszert – igazából még a jaltai megállapodást is tagadva létrehozott rendszert – dicsőítette.)

Kalinyingrád és környéke például soha nem volt orosz terület. Sztálin itt még azt a fáradságot sem vette, mint Lengyelország esetében, hogy bármilyen történelmi indokot előcibáljon: mondjuk, hogy nyugaton csak azt adta vissza, amit a középkorban elraboltak a lengyelektől a német feudális urak. Kelet-Poroszország vonalzóval leválasztott északi részére azért volt szükség, hogy a Szovjetuniónak nagyobb balti partszakasza legyen, a kommunista „államszövetségbe” kényszerített balti nemzetek harapófogóba kerüljenek, és Leningrád (Szentpétervár) többletvédelmet kapjon.

Ennek a természetellenes és igazságtalan határrendszernek – és 1989-ig a közép-és kelet-európai nemzetek orosz függőségének – az amerikai–szovjet katonai egyensúly volt a biztosítéka (pontosabban: az első években a hatalmas orosz szárazföldi túlerővel szemben az amerikaiak nukleáris csapásmérő képessége, amit Sztálin szerencsére túlbecsült, az amerikaiak pedig, szintén szerencsére, már óvakodtak használni).

Miután a szovjet csapatok kivonultak Közép-Európából, megszűnt a Varsói Szerződés, felbomlott a Szovjetunió, többé nem volt szó egyensúlyról. De az Ororszországi Föderációtól nyugatra a világháború utáni rendszer szilárdságához fűződő érdek sokkal erősebb volt, mint minden sérelmi nacionalizmus (hogy mennyire nem változott meg az európai ember politikai génkészlete, azt a délszláv háború mutatta – nem véletlenül abban az országban tört ki, amely eredetileg kimaradt Sztálin és a Nyugat alkujából), Oroszországot pedig senki sem akarta megtámadni, sőt be akarták vonni Európa vonzáskörébe.

Némileg változott a helyzet, amikor a szovjet tömb volt országai, sőt volt szovjet tagköztársaságok is beléptek a NATO-ba, ekkor azonban Oroszország NATO-határa nem hosszabbodott meg annyival, hogy ne lehetett volna biztosítani, máshol pedig ütközőzónaként védték megbízható kliensállamok. Abban a pillanatban, amikor a kliensállamok a Nyugat – és konkrétan a NATO – felé kezdtek tájékozódni, háború és területfoglalás volt az orosz válasz. (Grúzia: 2008, Ukrajna, 2014).

De bármennyire érthető is hadászatilag ez a reakció (függetlenül attól, mit gondolunk egyébként Moszkva bel- és külpolitikájáról), egyben rávilágít az Oroszországi Föderáció veleszületett gyengeségére.

Az orosz propaganda – összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrásokat használva, mint a többi posztszovjet államé – teljes sikerrel ültette el Nyugaton azt a meggyőződést, hogy ezek a nemzetek valójában a történelmi Oroszország elkóborolt kisebbségei, természetes helyük a Kreml vonzáskörzetében van.

Az igazság az, hogy a történelmi Oroszország határai közönséges katonai hódítás vagy szerződéssel megpecsételt bekebelezés eredményeként alakultak ki a XVI. századtól kezdve. Az oroszul (moszkvai és közeli rokon nyelvjárásban) beszélők 1500 körül ennek a területnek a töredékén, nagylelkű becsléssel félmillió négyzetkilométeren éltek; a többit más nyelvű népek lakták. Ezek a népek – főleg a más kultúrájú, politikai hagyományú, nagy létszámú nyugatiak, a török nyelveket beszélő muszlimok és a keresztény kaukázusiak – nem olvadtak be, és nem oroszosodtak el. Ma még az Oroszországi Föderáció polgárainak is csak négyötöde orosz (legalábbis a hivatalos adatok szerint).

A birodalom elveszítette 1945 utáni érdekszféráját, majd a birodalom maga is átalakult egy orosz maggá és szűkebb érdekszférává. A katonai hódítással megszerzett területet (befolyási övezetet) azonban kellő gazdasági erő nélkül csak katonai erővel vagy katonai fenyegetéssel lehet megtartani, Az ilyen hatalom pedig hosszú távon mindig múlékony. Ahogy Vitalij Portnyikov ukrán publicista megfogalmazza: 1991 augusztusában az oroszok olyan vonatra szálltak fel, amelynek végállomása a Moszkvai Nagyfejedelemség.

Ha az Oroszországi Föderáció elveszíti kliensállamait, és önmagában is beroskad, akkor az 1945-ös határokat indokoló és garantáló katonai egyensúlynak már a fikciója sem tartható fenn. Putyin tehát a következőt mondja: lehet ugyan Oroszországot támadni (például az abszurd kalinyingrádi enklávé miatt), de ha 2016-ban nem úgy bánnak vele, mint az 1945 utáni, azaz hidegháborús, de békés európai rendet létrehozó két legfontosabb hatalom egyikével, akkor „kinyílik Pandóra szelencéje”. Akkor – mondja a közép- és kelet-európai nacionalizmusok, köztük a magyar trianonizmus alapos ismeretében – ezek az országok sérelmi alapon egymásnak esnek.

Akármilyen tragikus, könnyen lehet, hogy igaza van. (Főleg, hogy titkosszolgálati propagandagépezete mindent megtesz e nacionalizmusok erősítéséért.) Nem kell megrémülni tőle. De nem szabad bambán felülni se neki, s élni káros politikai szenvedélyeinknek, mint az a magyarországi közéletben szokás.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.