Hogyan legyünk jó szülők a háború árnyékában?

Ágh Dávid klinikai pszichológus, pszichoterapeuta válaszolta meg kérdésünket, hogy vajon mi a megfelelő hozzáállás egy ilyen helyzethez, hogyan tudnak a szülők helyesen kommunikálni gyermekeikkel.

„Az első szempont, hogy a gyermekekhez általunk szűrt információ kerüljön, ne a hírekből, vagy mondjuk a mi ventiláló telefonbeszélgetésinkből tájékozódjanak. Nem mindegy, hogy egy halálos kimenetelű csatát a TV-ben lát, vagy egy mesében hall róla, ugyanis a verbális információ sajátos feldolgozáson keresztül raktározódik el. Ebben a folyamatban a gyermek dönti el, hogy mit enged magához közel, míg a vizuális ingerek közvetlenül jutnak el olyan agyi területekhez, melyek főleg a fenyegető, negatív, szorongó érzelmek kódolásában, tárolásában játszanak szerepet. A gyerekekkel beszélni kell a helyzetről – persze a saját életkoruknak megfelelően –, mert a kimondatlanság mérgező” – véli Ágh Dávid.

Ágh Dávid (Facebook-fotó)

A szakember életkorokra bontva kifejtette, mikor hogyan néz ki a megfelelő kommunikáció:

A csecsemőkor egy szimbiotikus fázis: a szülő érzése a gyereké és fordítva, így a mi szorongásinkra rezonálnak ebben a korban – ami megnyilvánulhat mondjuk a napirendjük felborulásában. Általános érvényű elv, hogy először magunkban kell megemésztenünk a háború okozta érzéseket, így már „előemésztve”, kicsit a méregfogát kihúzva tudjuk továbbadni. Csecsemőkorban ez az, amire oda kell figyelnünk.

Hároméves korig jellemző reakció lehet a szeparációs szorongás és/vagy a dacosság felerősödése. Bár ebben az életkorban alakul a beszédkészség, elsősorban nem a témáról való beszélgetésre, hanem arra van szükség, hogy tudatában legyünk és kezelni tudjuk a felmerülő rossz érzéseiket, továbbá, hogy válaszkészek legyünk. „Ne legyünk naivak! Saját példa: a majdnem hároméves kisfiammal a minap „tologatósat” játszottunk, amikor azt kiabálta, hogy „mi vagyunk az oroszok”, holott mi egy nem tévénézős, nem internetezős család vagyunk.

Tudatosítsuk, hogy a gyerekek nonverbális tapogatói és az alakuló verbális fogékonyságuk is sokkal érzékenyebb, mint feltételeznénk!”

– húzta alá a szakember.

Az óvodások fejlődéslélektani sajátossága, hogy foglalkoztathatja őket a halál, ami szorongást okozhat náluk. Jellemzi őket a mágikus gondolkodás: jó megtudni mit tud, mit hallott már eddig, mi a valós elem, mi a saját fantáziája, mit jelent neki olyan szó, mint a háború. A felnőttek számára ezek a fogalmak félelmetesebbek, mert szélesebb az asszociációs mezejük az elméjükben, több előképpel rendelkeznek. Ezeket a fogalmakat jelentéssel ruházzuk föl, tartalommal töltjük meg, monitorozva a reakcióikat – addig tesszük ezt, amíg a figyelmünket fenntartják. „Fontos, hogy legyen idejük kérdezni. A kérdéseikre pedig őszintén, tabuk nélkül válaszoljunk. Biztosítsuk a gyermeket arról, hogy a harc nem nálunk folyik, akár egy térképet is elővehetünk, és megmutathatjuk, hol zajlik a háború.

Hangsúlyozzuk, hogy ő most biztonságban van. Beszéljünk arról, hogy nem kell mindent elhinni, amit hall (pl. az oviban). Biztassuk arra, hogy kérdezzen meg tőlünk mindent, ami érdekli! Ideális esetben alakítsuk úgy, hogy először otthon, az érzelmi biztonság terepén találkozzon ezekkel az információkkal. Segítsük őket érzelmeik kifejezésében, bármilyenek is azok!”

– részletezte Ágh Dávid.

Az iskolásokra jellemző, hogy egyre inkább erősödik a racionalitás. Jöhetnek olyan kérdések, hogy vajon apát besorozzák-e, lesz-e világháború? Jó, ha vannak ezekre megnyugtató válaszok a tarsolyunkban. Ennek ellenére náluk is fontos, hogy meglegyen a megfelelő szűrés, illetve távolítás. A szűrő persze a kor növekedésével arányosan egyre áteresztőbb, tehát velük már megoszthatunk némi saját megélést is. Legjobb, ha beszéltetjük őket, majd arra reagálunk, és nem árasztjuk el a gyerekeket részletekkel. A közös játék, közös rajzolás segítheti a feldolgozást.

„Ideális esetben azt kellene tapasztalniuk, hogy az iskolában a tanárok egységes álláspontot képviselnek, a pedagógusok is válaszkészek és a fentebb említett okoknál fogva fontos lehet az iskola szabályozó szerepe abban, hogy az idősebb gyerekektől milyen tartalmak vándorolnak át a kisebbek felé: például, hogy a nagyobbak mit mutatnak meg kisebb társaiknak a mobiltelefonjukon”

– jegyezte meg.

Kamaszkorban a gyerekszereptől való távolodás mentén keverednek felnőtt-kezdemények és gyermeki elemek a személyiségben. A szűrőnk beállításakor fontos, hogy ügyeljünk erre a kettősségre: ne kezeljük őket gyerekként, mert az elzárkózáshoz vezethet, és ne is árasszuk el őket túlzottan információval. Beszéljünk arról, nekünk mi segít megnyugodni. Erős az igényük, hogy be legyenek avatva. Ők azok, akiket már nem lehet elzárni a hírektől.

Fontos lehet a közös cselekvés, pl. ha segélycsomagot küldünk, legyen részük a csomag összeállításában – ez kompetencia érzetet, némi kontroll-élményt biztosíthat, ami a tehetetlenség-érzés természetes ellenszere, illetve jó ötlet a közös filmnézés a látottak és a mai helyzet párhuzamainak átbeszélésével egybekapcsolva.

Ágh Dávid klinikai pszichológus végül arra is felhívta a figyelmet, hogy a szülő egyik legfontosabb feladata, hogy maga is megőrizze a hidegvért, ugyanis így tud leginkább gyermeke segítségére lenni: „Az indulatok, agresszív ösztönkésztetések és más érzések szabályozásának tanulása és tanítása egy életen át tartó feladat, mely a háború árnyékában még nagyobb jelentőséggel bír. Szülőként ebben akkor tudunk igazán gyermekeink segítségére lenni, ha ügyelünk saját pszichohigiénénkre”.