A gyilkosság mint norma
Amilyen egy közösség vezetője, nagyjából olyan, vagy olyan lesz a közösség is.
És persze fordítva: amilyen vezetőt képes egy közösség megválasztani, kevésbé demokrata körökben kitermelni, olyan fogja vezetni.
Kevés a kivétel, sajnos.
A közösségek tagjai, de legalábbis a tagok többsége számára ugyanis a vezetők általában bírnak akkora autoritással, hogy az jelentős mértékben a saját képére formálja őket (és persze fordítva).
Szlovákiában az utóbbi években az vált normálissá, hogy odafent a politikusok, beleértve a választott, kormánypárti vezetőket is hazudtak – rászokott hát a hazugságra az ország zöme…
Hogy a vezetők lopnak, lopott hát az ország egy nem kis része is. Hogy a vezetők korrumpálhatók – az országban normális, megszokott, helyenként elvárt a korrupció bizonyos mértéke.
Hogy a vezetők felelősségre vonás nélkül szidhatnak valakit, ellenségképeket építhetnek fel indokolatlanul – következmények nélkül támad és vesz át ellenségképeket a társadalom.
Hogy a „polgárok védelme” mint kitalált politikai eszköz mindig csak valaki kárára valósulhat meg – kritika nélkül elfogadják a célpontot.
Miért kritika nélkül?
Azért, mert a sajtó – bár sajtószabadság van – már nem teljesítheti akadályoztatás nélkül azt a funkcióját, miszerint ő a társadalom lelkiismerete és egyik ellenőrző szerve.
Mert a vezetők kígyót, békát, hiénát kiáltanak a sajtóra. Sőt, ahelyett, hogy megvédenék, uszítanak ellene. Verbális erőszakjuk társadalmi normává erősödik. Amely társadalomban aztán le is lehet lőni az újságírót.
Mert újságíró. És mert a vezetők korrupciójáról, erőszakáról ír.
A parlamenti képviselőNŐk bulváros csajbunyókra ragadtatják magukat. Egyelőre következmények nélkül. Ja, ha nekik szabad, ha a bunyó, az erőszak a megoldás, másnak miért ne lenne szabad így megoldani a dolgokat.
A parlament elnöke azt sugallja, hogy a politikai ellenfelei kevesebbet érnek. Nem azért, mert konkrétan valamiért rosszabbak, kártékonyabbak nála, hanem azért, mert más politikai elveket vallanak – ugyebár ez a pluralitás lényege, melynek az egypárti diktátum a fordítottja. A kisebbrendűek kiszorítása hát a cél? Elég egyszerű cél, hogy bárki magáévá tehesse gondolkodás nélkül. És hová vezet? Oda…
A parlament egyébként a tekintetben is rossz példát mutat, hogy soraiban simán és kényelmesen ülhetnek elítélt bűnözők (akik törvény szerint pl. más, kevésbé befolyásos pozíciókban nem dolgozhatnának). A törvényeinket tehát részben elítélt bűnözők írják/ fogadják el. Ez adatik példaként a társadalomnak.
Ráadásul vezetőink egy része, nem csupán a nagypolitikában, hanem alacsonyabb önkormányzati, szervezeti, társadalmi, „kulturális” stb. szinten egyetért a legtöbb békét segítő vagy garantáló nemzetközi egyezményt felrúgó orosz agresszióval is. Tehát azzal, hogy minden elfogadott szabály bármikor felrúgható és erőszakkal, ez esetben civilek gyilkolásával helyettesíthető.
S mivel vezetőink, akik példaképeink… Ugye milyen bizarr ilyet leírni vagy olvasni? Márpedig ha egy társadalom vezetője nem alkalmas példaképnek, akkor nem alkalmas vezetőnek sem! Slussz-passz!
Szóval mivel vezetőink ahelyett, hogy a társadalom tagjainak az alkotmányos jogait védenék, maguk is erőszakosak, kirekesztők, vagy lovat adnak az erőszak és kirekesztés alá, vagy csak nem lépnek közbe, amikor kellene, az erőszak normává válik. A kirekesztés is. Mindenki megtanulhatja, s meg is tanulja.
És amikor az egyik kirekesztett társadalmi csoport tagjait valaki lelövi csak azért, mert mások, akkor hüledezés van!
(Közben pedig nem is mások, a saját neméhez vonzódót is anya szülte, a más nemzetiségű vagy vallású is levegőt lélegzik stb.)
Nem kell hüledezni. Ide jutottunk. Látni kell: erőszakos társadalom lettünk, ahol 19 éves kölykök, akiket nem védtünk meg az erőszakos ideológiáktól, mások gyilkos eszméinek bűvöletében maguk is gyilkosokká válnak! Ez most már akármikor, akárkivel megtörténhet.
A gyilkosság és az erőszak Szlovákiában norma.
Nem mostantól, csak áltatgatjuk magunkat, nem merünk naponta rádöbbenni. Nem merjük elhinni. Emiatt pedig nem is teszünk ellene eleget. Hajlamosak vagyunk elfordulni, mert ugyebár minket nem érint. Mikor fog érinteni? Ha valamelyik családtagunk lesz az áldozat? Vagy egy újabb Kristályéjszakát, tömeges lincselést látunk majd a híradóban? Hát, közelednek a harmincas évek megint…
