Gál Tamás: „Ahhoz nem kell embert ölni, hogy a színész el tudja játszani a gyilkost”

2018. október 4. - 15:40 | Kultúra

Minden idők egyik legnagyobb hatású író-rendezője, a svéd Ingmar Bergman művének feldolgozásával érkezett Dunaszerdahelyre szerdán este a Csavar Színház, az Alternatíva 2018 – Struktúrán kívüli színházak seregszemléje elnevezésű rendezvénysorozat keretén belül. A Jelenetek egy házasságból c. darabot átszerkesztették kétszereplősre, és az egész különlegessége, hogy Gál Tamás feleségével, Kiss Szilviával alakította a két főhőst, Johant és Marianne-t. Tamással beszélgettünk erről.

Gál Tamás: „Ahhoz nem kell embert ölni, hogy a színész el tudja játszani a gyilkost”
Fotók: Soproni Petőfi Színház / Torma Sándor

Hogyan került a látószögetekbe Bergman nagy sikerű műve?

Bergmant már nagyon régóta tervezzük, tulajdonképpen a Csavar Színház fennállása óta, tehát tíz éve. Ez idő alatt nem volt egy olyan felnőtt darabunk sem, melyben csak ketten játszottunk volna Szilvivel. Tavaly, ugye, Molnár Xéniával dolgoztunk az Ibusáron, illetve volt az improvizációs estünk is, aztán

kerestük azt a darabot, amelyben csak ketten szerepelnénk, és így jött elő ismét a Jelenetek... Talán most jött el az ideje.

Az eredetiben mellékszereplők is felbukkannak, ti ezt a kezdetektől kétszereplősre terveztétek?

Valójában igen. A dramaturgiai munkát Molnár Anikó végezte, a rendezés pedig Pataki András nevéhez fűződik. Eleinte felmerült, hogy még két színész játsszon benne a Soproni Színházból, vagy akár Molnár Xénia a Csavarból, de végül egyszerűbbnek találtuk, ha átírjuk kétszereplőssé. Lényegében a darab e verziójában az elején tűnt volna fel még egy baráti házaspár, de utána már senki. Mivel pedig készülünk egy nagyobb előadásra, Charles Bukowski: Ponyva c. művének átiratára, Csallóközi ponyva címmel, így a Csavar Színháznak szüksége volt egy olyan darabra, melyet könnyebben tudunk mozgatni.

A darab pikantériája, hogy az évek során a párkapcsolat-házasság csúcs- és mélypontjait is megjáró, megismertető főszereplőket házaspárként formáljátok meg. Ez hogyan járult hozzá a végeredményhez?

Azt szokták mondani színházi körökben, hogy ahhoz nem kell embert ölni, hogy a színész el tudja játszani a gyilkost. Hála istennek, nekünk nem kellett átélnünk ezeket a jeleneteket, pedig 18 éve vagyunk házasok.

Érdekesség, hogy – noha nem így szerveztük – de az erdélyi bemutatónk épp a 18. házassági évfordulónkon, június 21-én volt. A tegnapi volt a felvidéki bemutató, az anyaországi pedig pénteken lesz Sopronban.

Mit kell tudni a karakterek kiindulópontjáról, mi predesztinálja Johan és Marianne sorsában a látott folyamatot?

Hajszálvékony jégrétegen táncol a két szereplő hosszú időn keresztül. Persze egy év alatt is le tud zajlani ugyanez, ami a darabban közel 20 év alatt, tehát az idő annyira nem is számít. Azt láthatjuk, közülük ki mit részesít előnyben, ki mennyire önző, a saját érzéseinek mennyire enged teret, mennyire érzi magát szabadnak vagy épp rabnak a házasságon belül.

Mi, a mi 18 évünk alatt Szilvivel nagyon ügyeltünk azért arra is, hogy megadjuk egymásnak a szabadságot. Hogy meghallgassuk egymást, elmenjünk kirándulni. De nekünk közös a hobbink, a lovaglás, és a szakmánk is. Minden erőmnek tartóbástyája a családi hátterünk, hogy egy kis mátyusföldi faluban telepedtünk le, ami ideálisabb a család szempontjából, ugyanakkor nem vagyunk elzárva a városoktól sem. A Csavar Színház is azért született, mert családbarát: önmagunk főnökei vagyunk, önmagunk idejét osztjuk be, tulajdonképpen szabadúszók vagyunk egy alternatív színházzal.

Nagyon szerencsések vagyunk, de persze ez így nem mindenkinek sikerül, és nagyon sok tényező együtthatója az, ami szétválaszt párokat. Ennek a darabnak is az a tragédiája, hogy Johan és Marianne szeretik egymást, egymás karjaiban kötnek ki, miután már mindkettő megcsalta a másikat...

Igen, ez az egyik legérdekesebb momentuma, hogy mi az, ami újra és újra egymás mellé tereli őket...

Valahol ők egymásnak voltak teremtve. Bergman ezt, ugye, élettársának, Liv Ullmannak, illetve Liv Ullmannról írta, és ő is játszotta a főszerepet. Ő volt hosszú időn keresztül Bergman fő színésznője. Nekem is mint rendezőnek, színházcsinálónak a feleségem a legfontosabb színésznőm. Nehogy félreértés essék, nem akarom magam Bergmanhoz hasonlítani, de ők is rengeteget dolgoztak együtt, és így születhetett meg ez a mű. Nagyon erős volt a szakmai kapcsolat köztük, ami felülírta a magánéletet. Be merték áldozni a magánéletüket a szakma oltárán, és egy örök művet alkottak. Hatalmas csodát hoztak létre, ami ma is úgy szólal meg, hogy bármelyikünkkel történhetne.

Ez Bergman érdeme, nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy ezen ne rontsunk. A műfaja is azt kívánja, hogy nem szabad túljátszani, életszagúnak kell maradnia. Ha picike kis pátoszt is megengedünk, akkor rögtön megcsúszik a darab.

Visszatérve egy korábbi gondolathoz, talán épp a spontán reakciókat segítette az, hogy házaspár vagytok...?

Igen, igazad van, de ez inkább a szakmai kapcsolatunk. Persze, amikor Szilvit meg kell fognom a színpadon, akkor úgy fogom meg, hogy minden testrészét ismerem. Ha úgy tekintek rá, mint a partneremre, akkor a legnagyobb biztonságot az adja, ha vele játszhatom. De ugyanez a tűz működik kettőnk közt, ha ő egy ördögöt, én pedig egy székely parasztembert játszom egy mesében. Tehát tulajdonképpen a házasságunk, csúnyán fogalmazva, mellékes.

Mi annak idején a színpadon ismerkedtünk meg. Először szakmailag találtunk egymásra, utána kezdődött a mi szerelmünk. Otthon, az előszobában viszont ugyanúgy levetkőzzük a színházat, és odaadó szülőként figyelünk a három gyerekünkre.

Egy alternatív színházmustra zajlik még ma is Dunaszerdahelyen, melynek a Jelenetek egy házasságból volt tulajdonképpen a csúcspontja. Hogyan értelmezed a darab itteni sikerét?

Tegnap megvalósult egy kerekasztalbeszélgetés, melyen szóba került a sokat emlegetett dunaszerdahelyi kőszínház is, illetve hogy arra volna-e szükség, amit mi képviselünk.

Tegnap este, mikor a tévében a Bajnokok Ligája ment, mintegy 300 ember beült az előadásunkra. Egy olyan darabra, ami nem éppen az olcsó szórakoztatásról szólt, sőt, még csak nem is volt túlreklámozva. Tehát ha mi színházat csinálnánk Dunaszerdahelyen, akkor az a tegnap este ott megjelent emberek színháza volna.

Ilyen szempontból nem is rivalizálna a komáromi Jókaival, hiszen az egy repertoárszínház. Ez egy olyan művészszínház volna, ami szórakoztat, elgondolkodtat, és egy kicsit továbblöki a társadalmat. A véleményformáló embereket szólítaná meg. Vita folyik arról, hogy létezik-e ez Dunaszerdahelyen, de én azt hiszem, hogy a tegnap este volt ennek legékesebb bizonyítéka.

Aki lemaradt az előadásról, november, illetve december folyamán megtekintheti majd azt a Csavar Színház által szervezett Csallóköztiválon, mely hat falu (Kisudvarnok, Vásárút, Alistál, Pozsonyeperjes, Tallós, Hetény) érintésével valósul meg, továbbá a komáromi Fonográf Fesztiválon, illetve februárig bármely hétvégén a Soproni Petőfi Színházban.

Szilvási Tibor