"Nem volt más magyarázat, meg akart mérgezni" - Egy ipolysági gyilkosságsorozat nyomában - I. RÉSZ

Rigó Klaudia, az ipolysági mérgezéses gyilkossági kísérletek egyik áldozata (Fotó: Barak Dávid)

• A 69 éves, ipolysági Gyönyör Terézt szeptemberben 25 év fegyházbüntetésre ítélte a bazini Specializált Büntetőbíróság.
• A vádlottat tíz rendbeli folytatólagosan elkövetett csalás, és öt különösen súlyos gyilkossági kísérlet vádjában találták bűnösnek. Az ítélet nem jogerős, az ügyben néhány hónap múlva a Legfelsőbb Bíróság hoz végső döntést. Gyönyör Teréz szabadlábon várja az ítéletet.
• A nagymamakorú asszony az első fokú verdikt szerint adósságai rendezése helyett egy növényből kinyert szerrel, atropinnal mérgezte meg három ismerősét, akiknek a legtöbb pénzzel – fejenként több tízezer euróval – tartozott.
• Az ítélethirdetésen elhangzott, hogy a vádlottnak a múltban több áldozata is lehetett, ám a gyilkosságokat visszamenőleg már nem lehet bizonyítani.
• A kisvárosi eseményeket megismerve az az érzés fogja el az embert, mintha egyszerre csöppent volna bele Agatha Christie egyik regényébe, egy hollywoodi filmbe és egy lidérces álomba. Ez azonban a színtiszta valóság, ami nem máshol, mint az álmos dél-szlovákiai kisvárosban, Ipolyságon játszódik.
• Az ügy részleteinek négyrészes cikksorozatban jártunk utána: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész.

I. rész: Klaudia

„Amióta létezem, az anyukám barátnője volt. Már legalább 50 éve. Olyan volt nekem, mint egy családtag”

Rigó Klaudia gyermekkora óta ismeri Gyönyör Terézt, aki egykor édesanyja kolléganője volt, és a két asszony szoros barátságot ápolt. Családjaik rendszeresen összejártak, együtt ünnepeltek, közös programokat szerveztek, részesei voltak egymás életének.

Teréz köztiszteletben álló személynek számított Ipolyságon. Tanári és nevelői múltjából kifolyólag a környék színe-javát látta felnőni, majd közel húsz évig a pénzügyi szektorban, főleg vezető pozíciókban dolgozott. Megmászta a 90-es években berobbanó legismertebb takarékpénztárak ranglétráit, majd 2010 környékén az Ipoly-völgyi kisváros OTP-bankfiókjának vezetői posztjáról ment nyugdíjba. Munkahelyein nem volt rá panasz – akkor sem, amikor gyerekekkel, és akkor sem, amikor pénzzel dolgozott.

Amikor 2014-ben Teréz pénzt kért kölcsön Klaudiától, utóbbinak semmi oka nem volt arra, hogy ne bízzon meg teljes mértékben édesanyja legjobb barátnőjében. Régebben anyukája is többször adott már kölcsön az asszonynak, és Teréz rendre kiegyenlítette a számlát.

„Amit meg akart tudni, azt mindig megtudta. Tisztában volt azzal is, hogy anyu földjeinek eladásából kifolyólag rendelkezek pénzzel. Azt mondta, bajba került, és szeretne tőlem egy szívességet kérni. Azzal jött, hogy végrehajtási végzést adtak ki egy ingatlanára, és ha nem tudja rendezni a tartozást, akkor elveszi tőle a bank a házat, holott neki már vevője is akadt rá. Azt ígérte, hogy amint megjön a pénz a vevőtől, nekem azon nyomban visszafizeti az összeget.”

Klaudia még csak azt sem tartotta indokoltnak, hogy utánanézzen az elhangzottaknak, annyira megbízott Terézben. 2014 augusztusában bármiféle fizetési határidő nélkül 18 ezer eurót adott neki, és még csak egy papírt sem írtak a kölcsönről.

A pénz hónapokig nem is volt téma köztük, és csak 2015 elején jött el az idő, amikor Klaudia érdeklődni kezdett az összeg iránt. Teréz akkor is készséges volt, és vállalta, hogy pár hét múlva, 2015. február 20-ig visszatéríti az egész kölcsönt. Klaudiának semmi oka nem volt kételkednie ismerőse adott szavában, és a megállapodást ezúttal már papírra is vetették. A dolog pedig ezzel nyugvópontra került.

Az első rosszullét

Klaudia, aki végzettségét tekintve közgazdász, másfél évtizeden keresztül dolgozott az ipolysági önkormányzat pénzügyi osztályán.

2015. február 26-án éppen a városházán lévő irodájában volt, amikor Teréz váratlanul beállított hozzá.

Az asszony elmondása szerint azért érkezett, mert fénymásolatot kellett készítenie pár dokumentumról. Mivel tudta, hogy az irodában van fénymásológép, Klaudiát kérte meg, hogy segítsen neki a sokszorosításban. Az ilyen apró szívességek teljesen szokványosnak számítottak kettőjük között.

Az ipolysági városháza (Fotó: Cséfalvay Á. András)

Bár a törlesztési határidő akkor már hat napja letelt, és Klaudia még mindig nem kapta vissza a 18 ezer euróját, a közös pénzügyről szó sem esett. Rövid idő volt csak az önkormányzati testület üléséig, ahova Klaudia is készült, mivel neki kellett előterjesztenie a következő évekre szóló költségvetés-tervezetet. Egyébként is hektikus időszak volt ez az ipolysági városházán, mivel akkoriban derült ki, hogy az önkormányzat egyik dolgozója éveken keresztül összesen több százezer ezer eurót sikkasztott el a lakosok által készpénzben befizetett adókból és illetékekből.

A fénymásológép a szomszédos helységben volt, Klaudia pedig átugrott oda, hogy lemásolja Teréz dokumnetumait. Miután a papírokat átadta anyja barátnőjének, beszélgettek egy rövidet.

„Mindig is volt egy rossz szokásom, rendszertelenül és keveset iszom. Éppen ezért, ha valahova elindulok, akkor fogom az asztalomon lévő poharamat, és felhajtom, ami benne van. Ugyanez történt akkor is, régen kihűlt gyógyteával volt tele a nagy poharam. Mielőtt elhagytam az irodát, fogtam, és kiittam az egészet.”

Teréz távozott, Klaudia pedig az ülésterembe vette az irányt.

A testületi ülés elkezdődött, és mivel a korábban említett sikkasztási ügy még nem csengett le teljesen, több újságíró is jelen volt a tanácskozáson. A költségvetés témaköre rögtön az első programpontok között szerepelt, és a polgármester fel is szólította Klaudiát, hogy terjessze elő a tervezetet. Ő viszont képtelen volt erre, és semmit nem tudott felolvasni az előkészített dokumentumból.

„Csak néztem, néztem a papírt, próbáltam elolvasni, de az egész el volt mosódva. Csak azt tudtam mondani, hogy elnézést polgármester úr, de nem látom.”

Klaudia akkor már úgy ki volt száradva, mint aki napok óta nem ivott. Alig látott, elkezdett remegni, és kiverte a veríték. Minden erejét össze kellett szednie, hogy felálljon, majd célba vette az ajtót, és az ülést hátrahagyva kisétált a teremből. Ahogy kiért, nekidőlt egy oszlopnak, majd miután két kolléganője észrevette, hogy alig áll a lábán, bevitték őt az irodájukba, és mentőt riasztottak hozzá.

Klaudia az iroda padlóján feküdt, és teljesen összefüggéstelenül beszélt. Azt gondolta, hogy agyvérzése van, és folyamatosan próbálgatta, hogy tudja-e mozgatni a végtagjait. Öntudatlan kapálózásával azonban a kiérkező mentősök dolgát is megnehezítette, akik így nehezen tudták őt ellátni. Az még rémlik számára, hogy hordágyon berakják a mentőautóba, de több emléke egyáltalán nem maradt arról a napról.

Azt is csak később tudta meg egy ismerősétől, hogy Teréz, akivel nem sokkal azelőtt találkozott, a városháza előcsarnokában végignézte a vergődését.

„Ezt később egy volt képviselő mondta el nekem, aki akkor a testületi ülésre mint néző érkezett. Ment fel a lépcsőn, engem pedig épp vittek lefelé. Fent találkozott Terkával, akitől még meg is kérdezte, hogy mi történt velem. Ő csak annyit mondott, hogy talán rosszul lettem. És itt még nincs vége. Miután elvitt a mentő, a kolléganőim elmentek anyuhoz, hogy közöljék vele, mi történt velem. Amikor beléptek, Gyönyörné ott ült nála. És persze egy szót se szólt neki arról, hogy én rosszul lettem.”

Bejárat az ipolysági kórház udvarára (Fotó: Cséfalvay Á. András)

Másnap reggel Klaudia az ipolysági kórház intenzív osztályán tért magához. Először fogalma sem volt arról, hol van, de amikor felidézték neki, hogy rosszul lett a plénumon, visszatértek az emlékei. Rövid idő alatt viszonylag jó állapotba került, bár látása néhány napig még homályos maradt.

A súlyos rosszullét okait nem sikerült megfejteni. A kórházban kizárták az agyvérzést és a szívrohamot, így az őt kezelő orvos mérgezésre kezdett gyanakodni. Szólt is Klaudia párjának, hogy nézzen körül a háztartásban, hátha valamilyen gyógyszereket szedett be otthon.

Bár minden jel arra utalt, hogy rosszullétét valamilyen elfogyasztott szer okozta, otthonában semmilyen erre utaló nyomot nem találtak. Vérnyomáspiruláján, és pár vitaminon kívül pedig semmilyen gyógyszert nem vett be, és semmilyen gyanús ételt vagy italt nem fogyasztott aznap. Ráadásul vérében sem találtak semmit, ami indokolta volna az előző napi akut állapotot.

Mivel a mérgezésnek tűnő eset kiváltó okát nem sikerült feltárni, Klaudia orvos exférje rögtön a kórházi kezelés első napján megkért egy pszichiátert is, hogy vizsgálja meg volt feleségét.

„Nem tudtam, miért jött. Beszélgettünk, és a végén elmondta, miért van itt. Az exem küldte, hogy mérje fel a lelki állapotomat, de közölte: semmi gondot nem lát, és csak azt tudja írni a leletbe, hogy rendben vagyok”

Bár életveszélyesnek bizonyuló tünetekkel került kórházba, állapota rohamosan javult. Végül csak három napig, 2015. február 26-tól március 1-ig kezelték az ipolysági kórházban. Úgy küldték haza, hogy a rejtélyes nyavalya hátterét nem tudták feltárni – ezt pedig nehezen tudta feldolgozni. Az elkövetkező időszakot és annak mindennapjait a bizonytalanság, az aggodalom pecsételték meg.

Próbálta minden erejét arra összpontosítani, hogy kiderüljön, miért került kórházba. A napot, amikor rosszul lett, megszámolhatatlanul sokszor leforgatta maga előtt. De hiába erőlködött, nem jutott egyről a kettőre.

Kórházi kezelését követően számos szakorvosi vizsgálatot is abszolvált, de azokon is csak az derült ki, hogy egészségével nincs különösebb gond. Ez azonban mégsem nyújtott számára megnyugvást, hiszen folyamatosan az lebegett a szeme előtt, hogy ha egyszer ennyire kiütötte őt a rosszullét, akkor ugyanez máskor is megtörténhet. A baj rejtelmességéből fakadóan pedig nem tudhatta, hogy a dolog másodjára nem jár-e majd végzetes következményekkel.

„Nem mertem autót vezetni, nem mertem egyedül maradni, folyton a telefonomat szorongattam. Mindig az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha ez megismétlődik, és épp nem lesz velem senki, hogy segítsen”

A második rosszullét

Miután Klaudia hazatért a kórházból, Teréz kétszer is megjelent otthonában. Először csupán beteglátogatóban volt, és csak ismerőse állapota iránt érdeklődött, a kölcsönről szó sem esett.

Aztán a nő pár hét után újra bejelentkezett Klaudiánál. Ezúttal is segítségre volt szüksége: mivel otthon sem számítógéppel, sem nyomdával nem rendelkezett, megkérte Klaudiát, hogy nyomtasson ki neki egy banki dokumentumot az internetről.

Mivel Klaudia még betegszabadságon volt, Teréz az otthonában látogatta meg őt április 1-jén. Ezen a találkozón már szóba jött a kölcsön is, és Teréz azzal nyugtatta hitelezőjét, hogy a pénz már „úton van”.

Klaudia emlékezetében megragadt, hogy Teréz nem érkezett üres kézzel. Egy különleges mézet vitt neki ajándékba, és kérlelte is a házigazdát, hogy rögtön kóstolja meg az Új-Zélandról származó, világhírű finomságot. Bár Klaudiának nem igazán volt gusztusa hozzá, elfogyasztott a mézből egy kanállal, majd főzött két teát.

„A konyhában ültünk le teázni. Közben átmentem a szomszédos dolgozószobába, ahol a számítógépem volt, ő pedig a konyhában maradt. De hiába kerestem, nem találtam meg az interneten, amit akart, és aztán már nem is volt olyan fontos neki a nyomtatás.”

Klaudia csak pár kortyot ivott a teájából, és megszólalt a telefonja. A párja hívta azzal, hogy lemehet a társasház elé, mivel éppen a lévai vasútállomásra készültek a nő gyerekeiért. Klaudia neki is állt készülődni, és a fürdőszobából hallotta, hogy a konyhában Terézia megengedte a csapot.

„Amíg a fürdőben voltam, kiöntötte a maradék teámat, és mind a két csészét elmosta. Szokatlan volt, mert nem járt hozzám olyan gyakran, hogy ennyire otthon érezze magát. Hát jó – mondtam, elmosta, még meg is köszöntem.”

Klaudia és párja autóval indultak útnak Ipolyságról Lévára. A nő közben olyan szomjas lett, hogy már az első faluban meg kellett állniuk, hogy vizet vásároljanak. A fél liter vizet Klaudia pillanatok alatt elfogyasztotta, és bár párja tartott ettől a tünettől, Klaudia magánál volt, és nem érezte, hogy a szomjúságon kívül különösebb baja volna.

A lévai vasútállomáson azonban Klaudia már szemmel láthatóan cudarul volt. A vonat késett, úgyhogy párja elvitte őt a lévai kórház elsősegélyére, majd visszament az állomásra a gyerekekért – akik anyjuk után mentek a kórházba.

„Két órán keresztül próbálták levinni a mérhetetlenül magas vérnyomásomat. Úgy kalapált a szívem, mintha ki akarna ugorni a mellkasomból. Aztán az emlékek már egyre halványabbak. Azt még tudom, hogy tolószékben várakoztam egy vizsgálatra, és aprópénzt láttam a földön. Majdnem kiestem a tolószékből, úgy nyújtóztam az érmék után, amik persze nem voltak ott.”

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy Klaudiát március 1-jén hazabocsátották az ipolysági kórházból. Most pedig, április 1-jén újra bekerült, csak ezúttal nem az ipolysági, hanem a lévai intézmény „vendégszeretetét” élvezte.

A lévai kórház (Fotó: Cséfalvay Á. András)

Április 2-án a lévai kórház neurológiai osztályának intenzív kórteremben ébredt, és ugyanúgy, mint a korábbi esetben, most is fel kellett őt világosítani, miért került be, és csak ezt követően tudta maga is felidézni, mi történt az előző nap folyamán.

Alig rakott rendet előző napi emlékképei között, amikor egy szobatársat toltak be hordágyon a kórterembe.

„Délután behoztak a szobámba egy beteget, tudtam, hogy az ipolysági közjegyző asszonyról van szó. Nagyon szenvedett, és nehéz volt végighallgatni a küzdelmét, de próbáltam magammal és a miértekkel foglalkozni.”

Egy nappal később Klaudia elhagyhatta az intenzívet, még egy nappal később pedig a közjegyző asszony is, így újra szobatársak lettek. A hasonló tünetekkel kórházba kerülő nők, akik azelőtt csupán látásból ismerték egymást, egy hetet töltöttek el a közös kórteremben.

„A kórházban fekve végigpörgettem magamban mindkét rosszullétet, a februárit és a későbbit is. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy mindkét alkalommal Terike a főszereplő, aki mindkétszer egyedül maradt az italommal. Sok-sok vizsgálaton túl voltam, minden negatív lett, és akkor vált egyértelművé számomra, hogy a kulcs mindenhez a pénz meg a tea.”

Szobatársának nem is említette gyanúját, vagyis azt, hogy szerinte megmérgezték. Azt sem fejtegették különösebben, hogy hasonló tünetek miatt kerültek kórházba, egy hónapon belül mindketten már másodszor.

A lábadozó közjegyzőt többször is felhívta Gyönyörné, aki rendszeresen érdeklődött a nő állapota felől. Klaudia végighallgatta a beszélgetéseket, de nem tulajdonított nekik jelentőséget. Úgy vélte, biztosan közeli barátnőkről van szó.

Közben viszont Klaudia elárulta a párjának, hogy fejében összeállt a mozaik. A kórházi kezelések okának felfejtése elég meredek volt, de logikusnak tűnt. Édesanyjának is elmondta a dolgot, aki szinte sokkot kapott a történet hallatán.

Bár korainak tűnhetett, hogy beavassa a spekulációba édesanyját – akinek Teréz évtizedek óta közeli barátnője volt –, viszont meg akarta előzni, hogy esetleg anyjával is megtörténhessen az, amit ő már másodszor vészelt át. Idős édesanyja először nehezen fogadta az elméletet. Azt gondolta, hogy lányának agyvérzése volt, és egyszerűen csak félrebeszél. Kis gondolkodás után azonban már ő is komolyan vette az ügyet.

„Az előző tapasztalatomból kiindulva, amikor Ipolyságon pszichiátert küldtek hozzám, a szobatársamnak, vagyis a közjegyző asszonynak már nem mertem elmondani, hol járnak a gondolataim, amikor Gyönyörnével telefonál. Az elején viszont elvittek minket egy közös vizsgálatra, és ahogy várakoztunk, megkérdeztem, nem emlékszik-e arra, ki volt vele, amikor rosszul lett. Elgondolkozott, de azt mondta, hogy talán nincs összefüggés ebben a tekintetben. Bár az is lehet, hogy túl korán kérdeztem meg tőle.”

Klaudia április 10-én „szabadult” a kórházból. Közelebb került rejtélyes rosszuléteinek okához, és biztos volt abban, hogy az életveszélyt okozó állapotok mögött idegenkezűség bújik meg.

Valahol megnyugvást jelentett neki ez a tudat, hiszen nem kellett többet rettegnie attól, hogy akár a halálát is okozhatja egy következő, kiszámíthatatlan rosszullét. A másik oldalon viszont gondolatai további feszültséget gerjesztettek, hiszen bizonyítéka nem volt. Emiatt pedig arra kellett felkészülnie, hogy mindennapjait egy olyan személy „közelében” fogja tovább élni, aki szó szerint az életére tört. Ráadásul nem is egyszer, és ki tudja, mi történik, ha abból az említett második teából nem csak pár kortyot fogyaszt, hanem felhajtja, mint az elsőt.

Elővigyázatosságból családján kívül nem is osztotta meg mással a gyanúját. Magának pedig újra és újra csak ugyanazt a kérdést tette fel.

„Nem tudtam válaszolni arra, hogyan vetemedhet ilyenre anyu legjobb barátnője. De akárhányszor pörgettem vissza mindent, nem volt más magyarázat, csak az, hogy meg akart mérgezni.”

A történet folytatása cikksorozatunk II. részében olvasható.

(Barak Dávid)