Audi és Akadémia

Fotó: MTI

Ennek oka, hogy a versenyszférában – így nevezik hivatalosan, szemérmesen a gazdaság piaci részét – többnyire már a felek érdekeinek megfelelő bérmegállapodásokra jutottak. Reményt ad azonban Kordás László elnöknek, hogy a közszférában dolgozók, a pedagógusok és a szociális területen dolgozók – azaz így vagy úgy, de állami alkalmazottak „kiszélesíthetik és országos méretűvé tehetik a dolgozói elégedetlenséget”.

Az általános sztrájk – szemben a munkahelyi vagy ágazati sztrájkkal – ritkán alkalmazott eszköz, éspedig politikai eszköz, a rendszer vagy a kormány megdöntése vagy legalább megingatása a célja, de forradalmi helyzetet nem lehet csinálni, ha nincs. Márpedig a többség ebben a pillanatban nem akarja megbuktatni a kormányt, hát még a rendszert, bármennyire heves is a felháborodás azokban, akik akarják.

Mégis, legkésőbb a 2016-os pedagógustiltakozások óta él az a képzet ellenzéki körökben, hogy az ágazati sérelmek valamiképpen „kiszélesíthetők”, általánossá tehetők, egyre újabb szakmák csatlakoznak, és a végén létrejön a döntő többség, anyagi erővé válik a felismerés, hogy Orbánnak mennie kell.

Valamiért ez sosem következik be, és ez a valami talán az, hogy bármennyire igyekszik az orbánista állam rátenyerelni a valóság minden szférájára, a többség még mindig nem állami alkalmazott a szó legtágabb értelmében, sérelmei mások, ha vannak. Ez a tömeg más logika szerint mozgósítható, ha valaki képes rá, hogy mozgósítsa.

Az MSZSZ elnökének nyilatkozata akkortájt hangzott el, amikor két szakszervezeti megmozdulás mindennél jobban mutatta a kétféle állampolgári, gazdasági-politikai helyzet közötti különbséget.

Az egyik: a magyar kultúra napján három érintett szakszervezet az Akadémia székháza előtt gyertyagyújtással emlékezett meg „a nemzeti kultúra és tudomány értékeiről”. Megemlékezni arról szoktak, ami vagy aki már nincs, a gyertyagyújtás templomi vagy temetői rítus, a gyászról tanúskodik. Aki az Akadémia ügyében gyertyát gyújt, azt fejezi ki, hogy a harc elveszett, nincs tovább.

A szakszervezetek – becslésem szerint – lehet, hogy így látták, csak nem ezt akarták kifejezni. A szokás hatalma: ez a „hagyomány”, ilyen helyzetben „így szoktuk”, teszünk valami megható és komoly gesztust, hatódjanak meg és komolyodjanak el mások is. Inkább nem képzelem magam elé Orbán és Palkovics arckifejezését: „Ja, ha ti is így gondoljátok, akkor a munka el van végezve.”

A másik: minden eddiginél nagyobb és erőteljesebb sztrájkba kezdtek egyetlen nagy, magántulajdonú gyár, a győri Audi szervezett dolgozói a legklasszikusabb céllal, béremelést követelve, mivel a magyar VW-dolgozók bére sérelmesen alacsony – csak a régiót nézve: a csehekétől 25, a szlovákokétól 28, a lengyelekétől 39 százalékkal marad el. Semmi gyertya és meghatottság, viszont a dramaturgia ellentmond Kordás helyzetismertetésének,.

A különbség egy tragikusnak is mondható, „töténelmileg így alakult” szerepértelmezési zavarra világít rá. A szakszervezetek fő dolga a munkavállalók érdekeinek képviselete és érvényesítése. Ennek értelme a piacgazdaság viszonyai között van – az állami szférában csak akkor, ha az adott vállalat vagy intézmény piaci munkáltatóként viselkedik. A magyarországi helyzet azonban egyre távolodik ettől.

A létező szocializmusban a szakszervezetek az állampárt „transzmissziós szíjának” szerepét kapták, bár a közvetlen munkaszervezési feladatokon kívül általános politikai-nevelési és jóléti feladatokat is elláttak. Az érdekképviselet és főleg az érdekérvényesítés csak névleges volt, hiszen a „munkásállamban” hivatalosan nem volt kivel szemben érvényesíteni a munkások érdekét.

Létjogosultságukat azonban nem vonta kétségbe senki, mert minden állami volt, és a „munkahelyi négyszögben” szükség volt a párt alá rendelt, de kiterjedtebb tagságú szakszervezetekre is.

Logikus, hogy a piacgazdasági átmenet után az állami vállalatok és intézmények szakszervezetei maradtak erősek – MÁV, pedagógusok, rendőrség – ezeket ugyanis nem kellett munkahelyenként elölről megszervezni. Már a politikai átmenet idején, 1988-89-ben megjelentek az állami szférán belül is a független szakszervezetek – ezek azonban, ha valóban függetlenek voltak is, főleg politikailag különböztek a régiektől, lehetőségeikben nem, és egyre kevésbé.

Az állam mint munkaadó és a magáncégek között az ő érdekérvényesítésük szempontjából van egy döntő különbség, amit a NER maximálisan kihasznál: az állam bármikor képes úgy módosítani a törvényeket, hogy taktikai fölénybe kerüljön az alkalmazottaival és azok képviselőivel szemben. Olyan ez, mint ha valakivel úgy tárgyalok, hogy pisztolyt szorítok a halántékához: tessék, nyisd ki nyugodtan a szád, és így győzzél meg, kisöcsi, hogy neked van igazad. Ezt látjuk az Akadémia viszontagságos történetében.

Az Audi dolgozóinak kezében van egy erős adu: különlegesen képzett szakmunkások, akiket a cég nem tud csak úgy lecserélni. A magyar oktatási és munkapiaci politika azon dolgozik, hogy a piaci szférában minél kevesebben legyenek ilyenek, de még messze van a rombolás teljes sikerétől. Azokban az állami intézményekben, cégeknél, ahol az ország működéséhez szükség van a munkaerő megtartására, különféle trükkökkel, fizetési ígéretekkel, kedvezmények adagolásával, a szakmai szervezetek kézben tartásával próbálják leszerelni az ellenállást.

Néha erre nincs is szükség, mert a tiltakozók nem ismerik az ellenállás technikáit. Most már ideje volna megtanulni, szomorú rögtönzések helyett.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.