„75 évvel a fájó események után magyarul beszélünk, ez győzelem a történelem fölött” – a Felvidékről kitelepített magyarokra emlékeztek Dunaszerdahelyen
1947. április 12. – ezen a napon indult az első transzport Magyarország felé. 2013-ban a Magyar Országgyűlés úgy döntött, e napot a meghurcoltak emléknapjává nyilvánítja, hogy méltóképpen emlékezzünk a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra áttelepített magyarokról. Kedden Felvidék-szerte, köztük Dunaszerdahelyen is – ahonnan annak idején közel 300 családot lakoltattak ki – tiszteletüket fejezték ki a lakosok a borzalmakat átélt honfitársaikkal szemben.
A megemlékezésen egybegyűlteteket Karaffa Attila alpolgármester köszöntötte a város és a szervező Pázmaneum polgári társulás nevében.
„A felvidékről kitelepítettek, vagyonuktól és egzisztenciájuktól megfosztott, megalázott magyar emberek, és azok hozzátartozói, vagy leszármazottjai még mindig traumaként élik meg, hogy egy egész élettől, illetve több generációkon át kemény munkával megszerzett javaiktól, vagyonuktól, de a szülőföldjüktől is egy tollvonással megfosztották őket“ – kezdte beszédét Hájos Zoltán polgármester.
„A háború után megalakult Csehszlovák kormány tartva a meglevő területeinek elvesztésétől – egyébként a mostani politikában is mennyire érződik ez –, hogy megismétlődhet a szomszédos országok részéről a megszállás, Csehországban a németek lakta területekről elüldözték a németeket, Szlovákia magyar lakta vidékeiről a magyar lakosságot kitelepítették lakosságcserének álcázva azt. A csehszlovák politika részéről fontos cél volt a nemzetiségi arány megváltoztatása, és nem utolsó sorban a díjmentes vagyonszerzés, ezen felül pedig a polgárság és a hivatalnoki struktúra megsemmisítése, hiszen a vezető politikusoknak már volt tapasztalatuk az I. Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor számukra gondot jelentett a központi hatalom akaratának helyi szinten való átültetése. Amikor a magyar emberek reménnyel tekintettek a jövőbe II. világháború befejezése után, rá kellett döbbenniük, hogy számukra még csak most következnek a megpróbáltatások“ – folytatta, majd említést tett azokról a humánusnak cseppet sem mondható és a jogállamiság elveit figyelmen kívül hagyó cselekedetekről, melyeket a Beneš-dekrétumok által elismert jogszabályok alapján hajtották végre.
Gondolatait három kérdés feltételével zárta: „Mikor jön el annak az ideje, hogy a kitelepítettektől bocsánatot kérjenek? Mikor jön el az az idő, amikor a Beneš-dekrétumokat eltörlik? Mikor jön el az az idő, amikor Szlovákia és Magyarország megbékélnek?“
A megemlékezés szónoka Kolek Zsolt történész, újságíró volt.
„Április 12-e a felvidéki magyaroknak máig fáj. 76 ezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra. Ebben a számban még nincsenek benne azok, akiket 1945 után telepített ki – szó nélkül – a csehszlovák hatalom. Ez a történés, ez a fájdalmas mementója a történelmünknek lefejezte a közösségünket. Mi mégis itt vagyunk. 75 évvel a fájó események után magyarul beszélünk. Ez győzelem a történelem fölött“
– kezdte gondolatait.
Aláhúzta, a fájdalom nem múlik el, de remény és jövőkép nélkül nem élhet a közösség. Egy olyan kisebbségben élő közösség, mint mi vagyunk, egyetlen célt tűzhet ki maga elé: a megmaradást – azt, hogy magyarul beszélő gyermekeink legyenek.
„A szabadságot még most, 2022-ben sem egyenlő mércével mérik. Szlovákia ugyanis a mai napig nemzetállam. Ahol bizony vannak politikusok, így a második közjogi méltóság, a házelnök, aki félreérthetetlenül ébreszti föl a történelem rossz szellemét, és veszi elő az asztalfiókból a magyar kártyát. Amit, már azt hittük, végleg elhelyeztek oda, ahová való: a történelem szemétdombjára. De mindig akadnak olyanok, akik ha válság van, ha az emberek félnek, akkor a figyelmet elterelendő, ránk, magyarokra irányítják azt.
Hát ne hagyjuk, hogy áldozati bárányok legyünk! Mi tudjuk, mit akarunk. Mi békét akarunk. Mi megbékélést akarunk, szlovák–magyar megbékélést.”
Kolek elmondta, hisz abban, hogy szlováknak és magyarnak közös a sorsa Közép-Európában. „Csak hát, mit látunk? Az új történelmi viharban, az ukrajnai háborúban azt látjuk, hogy megismétli magát a történelem. Közép-Európát újra megosztják a nagyhatalmak. Mi pedig, úgy tűnik, sokszor hagyjuk magunkat. Pedig az érdekeink közösek. Magyarnak, szlováknak, csehnek és lengyelnek még mindig ugyanaz az érdeke. Éppen csak az aktuálpolitika írja ezt fölül. Hát ne hagyjuk! (…) Nekünk békére, nyugalomra van szükségünk. Arra van szükségünk, hogy a következő 75 évben is megmaradjon ez a közösség.”
A megemlékezést – mely a kitelepítettek emlékművének megkoszorúzásával és a Himnusz közös eléneklésével zárult – kulturális műsorukkal a város oktatási intézményeinek diákjai tették még szebbé.
(SzC)
